Ki hol volt, kivel, mikor és miért?

Hosszadalmas, unalmas, idejétmúlt. Modern, gyors, érdekes. Sokan azt hiszik, az első három a könyvolvasásra igaz, míg az utána következők a mobilon történő csetelésre, internetezésre.

Felkelünk, reggelizünk, fogat mosunk- régen ez volt a sorrend. Manapság az emberek felkelnek, pontosabban kinyitják a szemüket, és azonnal a mobiljukat keresik, hogy megnézhessék rajta: mi minden történt az elmúlt...éjszaka. Merthogy lefekvés előtt is megnézték, hogy ki mit posztolt, milyen képet tett fel, hol volt, kivel, mikor és miért? Aztán reggeli közben egy kis csevej a baráttal, barátnővel arról, hogy hol volt, kivel, mikor és miért? Iskola, munkahely, itt-ott egy kis szünettel megszakítva, amikor rápillantanak kedvelt közösségi oldalaikra, és megnézik melyik ismerősük hol volt, kivel, mikor és miért? Az ebéd, bevásárlás, tanulás, sportolás, uzsonnázás, vacsorázás, tévézés, fürdés, fogmosás, ágyba fekvés alatt is ránéznek a mobiljukra, mert tudni szeretnék: ki hol volt, mikor és miért? Napjában csak pár perc...ha megkérdeznénk őket, biztosan ezt mondanák. Hisz alkalmanként valóban csak annyiról van szó. De húszszor, harmincszor, negyvenszer, vagy ötvenszer 5-10 perc, az bizony már néhány óra.

Egy könyvet ugyanúgy elő lehet venni, pár oldalt elolvasni, majd letenni. Hasonló mozdulat, és higgye el mindenki, hasonló vagy még érdekesebb érzés tud lenni, mint a mobilozás. Egy regényben ugyanúgy megtudhatjuk, hogy ki hol volt, kivel, mikor és miért? Azért dolgozom, arra törekszem, hogy elinduljon egy új trend, amikor a buszon, a kádban, bevásárlás közben nem egy mobilt, hanem egy regényt húz elő a táskájából mindenki, mert az is belefér. 

A tehetség...teher és átok?

Gyerekként szinte versengünk azért, hogy ki a tehetségesebb, miben és mennyire? Azt látjuk, aki sportol népszerű a társai között, aki verset mond a tanárok kedvence, aki táncolni tud a szülők mindene.

Majd tanulunk, iskolákat végzünk és családot alapítunk. Újra versengünk, de most az aggódásban: vajon az én csemetém is tehetséges? Vajon ő fog először angolul megtanulni? Vagy zongorán játszani? És ha "csak" másodikként vagy harmadikként ér célba, akkor kevésbé lesz sikeres az életben?

Tehetséges gyerek és felnőtt is voltam, illetve vagyok, őszintén és tiszta szívvel mondhatom, hogy a tehetség nehéz teher, amit állandóan cipelünk a vállunkon, és egy idő után eljutunk oda, hogy büszkeség helyett, szégyen tölt el minket, ha az önéletrajzunkban fel kell sorolnunk, hogy mi mindenhez értünk... mert ez furcsa. Reál és humán beállítottságú egyszerre? "Olyan nincs, döntse el, hogy mi érdekli." És mi van, ha mindkettő? Melyik részemet tagadjam meg inkább, vagy először? Miért lesz rossz, ami régen jónak, sőt elvártnak számított?

És miért szenved az, akinek elvileg boldognak kellene lennie attól, hogy a jó Isten tehetséggel áldotta meg. Mert, hogy ezt szoktuk mondani, ahelyett, hogy úgy fogalmaznánk: tehetséggel átkozta meg. 

Fodrozódó víztükör

Szomorú a világ, vagy csak mi benne?

Panaszkodunk... mindenre. Felesleges is lenne felsorolni, hisz nincs az életnek olyan területe, amit ne érintettünk volna már.

• Hogy vagy?
• Ne is kérdezd!
• Jól áll a ruha!
• Biztos, hogy ugyanazt látjuk?

Valóban minden rossz, csúnya, keserű, bosszantó, vagy esetleg csak azért gondoljuk így, mert nem tanultuk meg észrevenni a jót, és örülni neki? Mert az is van bőven az életünkben, csak amivel rendelkezünk, azt alapvetőnek tekintjük, amink nincs, azt hiányként fogjuk fel. Nem fáj semmink. "Még szép, hisz így kell lennie" - gondolják sokan. De ez gyakran nincs így. Egy fájó derék, migrén pokollá teheti az egész napunkat. Szóval akkor ki a szerencsés, ha éppen nem fáj semmije?

Életünket, érzéseinket, vélt vagy valós problémáinkat, gondjainkat állandóan egy fodrozódó víztükörben látjuk, ahol a sodrások zavarosabbá, félelmetesebbé teszik őket. Pedig ilyenkor csak egy dolgot kellene tennünk: megfordulni, és a valós képet látni. Az elmosódott zöld foltok helyett a fákat, a fehér pacák helyett a bárányfelhőket, a vörös hullámok helyett a virágokat.

Ugye mennyivel szebb és nyugodtabb a látvány a hátunk mögött?

Szóval mikor egy újabb szörnyűséget látnánk meg életünk víztükrében, forduljunk meg, és kezdjük el a valós képet érzékelni.

Megéri!  

Elveszett

Harmincéves korunkig legalább két kulcsot, öt esernyőt és tizenkét zoknit veszítünk el. Másoltatunk, vásárolunk helyettük újakat, amik legalább annyira ellátják a funkciójukat, és lehet, hogy még jobban is tetszenek, mint a régi. Aztán persze ezeket is elveszítjük. Amivel rengeteg embernek teszünk jót, sőt munkahelyeket teremtünk, hiszen a mi feledékenységünkre gyártják az egyre szebb és szebb termékeket. Lehet, hogy szándékosan hagyjuk el ezeket a tárgyakat? Nem merjük magunknak sem bevallani, hogy tulajdonképpen már nem tetszett?

És mi van az életünk fontos szakaszaiban fontos szerepet betöltő személyekkel? Középiskola, főiskola, munkahelyváltás után lehet, hogy a legjobb barátnőnket, barátunkat veszítjük szem elől. Azonnal, vagy egy-két év után, majd egy tavaszi napon bevillan a felismerés, hogy érdekel, vajon mi van vele! Megkeressük, talán még meg is találjuk, de hogy valóban örömünket leljük-e a nagy találkozásban, az már más kérdés. Amit a sors, a véletlen, munkahely, lakhely váltás számlájára írunk, arról lehet, hogy pont az a személy tehet, akit olyan lelkesen kerestünk, és végre megtaláltunk.

Mert a tárgyakkal ellentétben, ők valóban el akartak tűnni. Míg mi azt hisszük, jót teszünk azzal, hogy kérdezünk, levelet írunk, mesélünk, boldogságot szórunk, addig ők azért bosszankodnak, mert rátaláltunk az oltalmat jelentő csigaházukra.

Aki igaz barát volt, az nem szakítja el a fonalat, és nem göngyölíti vissza a saját gombolyagába... inkább még egyet dob, hogy biztosan együtt maradjunk. 

A csend harsány hangja

Nyugalomra, természetre, fodrozódó vízre vágytam, így elmentem a közeli tóhoz sétálni.

• Nem szégyelli magát, vén marha! A férfiak borzalmasak, hazugok, disznók- kiabálta egy ötven év körüli nő, egyik kezében a kutya pórázával, másikban a fenyegető, mutogatós ujjával.

Eddig még az ordibálás szem- és fültanúi azt hihettük, hogy a pár évvel idősebb férfi beszólt egy ártatlan, egyedülálló hölgynek, aki csak a kutyáját jött sétáltatni. Azonban a sarkában loholó férj láttán, felmerült bennünk a kérdés: mit tehetett ez a férfi, amivel ennyire felmérgesítette a mutogatós ujjú, hangos hölgyet...ez a megnevezés a későbbiekben már nem volt érvényes:

• És akkor mi van, ha a tóban fürdetem a kutyát? A horgászok meg itt hagyják a sörös dobozt, meg a kibelezett halat. Mit fog csinálni, mi? Továbbra is idehozom a kutyámat, mert ez semmi ahhoz képest, amennyi szemetet maguk termelnek! Undorító, mind! Mocskok!

A "vétkes, szörnyen viselkedő és méghozzá férfi" hangját nem lehetett hallani, ő továbbra is tisztelte a természetet, ahova minden bizonnyal gyakran jár. Mintha a csendet a harsány nő férje gyengeségnek hitte volna, most ő lépett elő asszonyának árnyékából. Talán elismerésre, buksi simogatásra, vagy egy kellemes éjszakára vágyott, védelmére kelt egy olyan nőnek, akinek erre semmi szüksége volt.

• Hogy mit mondtál? Mit mondtál?- ment egyre közelebb a halk horgászhoz.

Míg a nő kiabálására senki nem volt kíváncsi, arra, hogy mit mondott vagy mondott-e egyáltalán valamit a horgász, már annál inkább.

• Mocskos szemétláda!- vette vissza a szót az ordibáló eb gazda.
• Mi a gond?- lépett ekkor a hármashoz egy padon ülő hatvanas férfi.
• Te is Pista? Te is az ő pártján állsz?- folytatta a férj.
• Én csak arra voltam kíváncsi, hogy miért kell az erdő közepén kiabálni?
• Miért kinek nem tetszik?

"Emeljük magasba a kezünket"- igaz hogy nem egy rock koncerten kérik a támogatásunkat, de azért odaállhatunk a mellé, aki a történetben szimpatikus. Moziban is képesek vagyunk a naiv főhősnek kiabálni, hogy nézzen a háta mögé, akkor itt miért más a helyzet?

Bár nem illik, de ha egyszerre kiabáltunk volna a nőnek, hogy "maradj csendben" - mert a természet megijedt: a fák 2017-es évgyűrűje az ő hangjának hatására zavaros hullám lesz, a madarak meggondolják, hogy jövőre is idefészkeljenek-e, és bár a halaknak nincsen lábuk, de megpróbálnak majd kimászni a vízből - akkor talán megtette volna. Persze hangoskodás továbbra is csak az egyik oldalon volt, körülbelül még öt percig, aztán mégiscsak győzött a csend: kétszer is.

Egyszer a horgász csendje, majd a természeté.