Egyensúly

Csak ritka, kivételes pillanatokban van velünk, és túl kevésszer látogat minket, de ha mégis, mindent érzünk: boldogságot, harmóniát, örömöt, mosolyt. 

A hihetetlenre és lehetetlenre képes, ahogy mi is vele együtt. Törekszünk rá, féltjük, befolyásolni ritkán tudjuk. Nehezen adja magát, és túl szabad ahhoz, hogy sokáig maradjon, az életünk mégis róla szól. Előhívni, előcsalni, teremteni, megtartani. 

Átéltük és újra akarjuk, még tovább, még inkább.

Áramlás

A patak nem gondolkodik, csak a dolgát teszi, az egyetlent, amit ismer: folyik, sodródik. Át köveken, kavicsokon, miközben a tudtán kívül formál, csiszol, alakít és szépít. Ahogy a bennünk áramló gondolatok is elménket, személyiségünket. S mi is, mint az apró kavics a vízben, szívesen átadjuk magunkat ennek a természetes folyamatnak mindaddig, míg meg nem jelenik a sodrásban egy rossznak vélt, nem kívánatos gondolat. Amitől szabadulni szeretnénk, de valahogy mégsem megy. Mint egy reptéri futószalag, amelyen az egyik bőrönd elakadt és útját állja a többinek, úgy állítunk gátat a kellemes, építő gondolatoknak. Pedig csak egy dolgot kellene tennünk: a nagyon akarás helyett elengedni magunkat, és újra sodródni az árral, ami kellemesen bizsergető, időnként andalító. Idegesség helyett álljunk meg és félre, engedjük el azt, ami nagyon utat akar törni magának, hogy aztán minden visszatérjen a megszokott mederbe, akadályok és görcsösség, idegesség nélkül.

Vihar

Láttam már haragosan, dühösen és visszafogottan, csendesen. Mindkettő ő volt és mindkét szerepében utánozhatatlan, felejthetetlen. Egy díva, aki ordít, hisztizik, felkap és elhajít, majd csendesen zokog.

Lehet, hogy néha túl hangos, túl nedves, de kedves. 

Zene

• Hagyj magamra!
• Gyűlöllek!
• Elegem van belőled!

Ajtók csapódnak, szívek összetörnek, lelkek bezáródnak. A sokszor vágyott egyedüllét pedig fájón üres és rémisztően valós lesz. És ott, akkor a legnagyobb vigaszt egy valami jelentheti: a zene, mely minden titkot ismer, és minden könnyet felszárít. A zene, amely bár szavakkal nem mondja ki, mégis beszél; nem olvas, mégis érti, hogy mi zajlik bennünk, és segít.

Maga a csoda, ahogy a megszólaltatására készített hangszerek is, hiszen lelkek és érzelmek kifejezői. A hegedű, mely sír és kérlel, a fuvola, mely vidáman velünk mosolyog, és az orgona, amely mérges, ha kell, máskor fájón bánatos, reménytelin bizakodó, vagy életvidáman pattogó.

• Hagyj magamra!
• Gyűlöllek!
• Elegem van belőled!

Ezek helyett inkább kiáltsuk ezt:

• Zenét akarok hallgatni!

És ha bevonunk ebbe az élménybe másokat is, akkor a zene még több lesz: közösséget építő, lelkeket összehozó, vidám társaságot szervező varázsló.